Kategória: doriss
Azt hiszem valami kezd megváltozni. Talán végre rámtalál a szerelem.
Kategória: monochrome
Már régen írtam. Eléggé elfoglalt vagyok, szóval remélem megértitek.
Hát, ha valami helyzetjelentéssel kell szolgálnom, akkor nem sok változást tudok felsorolni az utóbbi időben történtekről. Furcsa dolog az, hogy az ember azt hiszi, hogy végre boldog és abszolút nem az. Szarul esett ez az egész, ami volt és főként ahogyan végződött. Ennyire lehet megbízni a pasikban… De gy belegondolva, nem vesztettem vele semmit. Hiszen elvileg úgy indultam neki, hogy teljesen mindegy mi lesz, nem fogom magamat törni. De mégis, ennek ellenére igenis meghatott. De hát ez a múlt.
Mindig mondják, hogy mások hibáiból kell tanulni. Pontosabban kéne. Hát ez nekem nem megy úgy látszik. Csakis a saját fejem után vagyok hajlandó menni, ami mint a mellékelt ábra is bizonyítja nem túl kifizetődő. De az biztos, hogy így a saját hibáimból tanulva sokkal jobban megfogadom és kétszer is meggondolom, hogy mit csinálok. Ha miden igaz, akkor végre van esély rá, hogy rendebe jöjjenek a dolgok. Sajnos egyenlőre nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek, várjak-e vagy sem, lépjek-e vagy hagyjam a dolgokat a maguk is tempójában menni. Ezen kívül még sok a pro és kontra. Nem hiszem, hogy egyedül képes leszek döntést hozni, úgyhogy biztosan megosztom a gondolataimat pár barátommal, mert ők így kívülről látva tudnak talán segíteni. Még annyira nem is gondoltam bele, hogy milyen lesz, ha végre megtalálom a megfelelő pasit, és szerelmes leszek. Biztos, hogy megváltozik az egész életem. Annyira várom már. : D Hihetetlen már maga a tudat is, sőt inkább elképzelhetetlen számomra. Rövidesen ki fog derülni minden.
A mai estét szokásomhoz híven itthon töltöm. Pedig szívesen elmennék valahová. Ha minden jól alakul akkor holnap délután várható egy kis csavargás. Elvileg jó sok ismerőssel lesz lehetőségem találkozni. Bár ilyen szar időben nem biztos… Majd meglátjuk.
Amúgy nagyon fáradt vagyok, legszívesebben csak aludnék. Sötét van, hideg van, esik az eső szinte állandóan. Kinek van kedve valamit is csinálni?
Kategória: doriss
Hát most már ötmilliomodszorra is elmondom, hogy Ő a tökéletes. Ehhez mit is tudnék még hozzáfűzni? Kb. teljességgel elérhetetlen álom az egész. Akik már régebb óta követik a kis életem blog formába öntött változatát, azok tudják az előzményeket és azt is hogy eddig is mennyit kellet szenvednem Miatta – tulajdonképpen a semmiért. Amúgy most ez az egész csak onnan jött, hogy láttam pár új képet myspace-en. Nem tudom mit lehetne kitalálni. Szerintem ez már egy vesztes dolog. De azért csak álmodozok és csorgatom a nyálam itt a gép előtt. : D És lehet mondani, hogy bizony-bizony a sültgalambra még mindig hiába várok…
Vicces ez az egész. Ááááááhh. A szerelmi életem egy hatalmas katasztrófa. Lehet, hogy rontás van rajtam? : D
Továbbfejlesztettem a netwörkingemet. Most kivételesen csak azért, mert ez a menő. :’ D Na viccet félretéve. Egyenlőre nem látom sok értelmét a Twitternek, de barátkozok vele. : D Itt is közvetlenül láthatjátok az aktuális helyzetjelentést a wordpressnek köszönhetően. (Y) Nekem tetszik.
Szóval a lényegre térve, tegnap este teljesen váratlanul bekövetkezett velem is a ‘vigyázz mit kívánsz!‘ dolog. Ez esetben teljesen pozitív. Nem akarok sok mindent elárulni róla egyenlőre. A lényeg az, hogy már régóta gondolkoztam valamin, hogy mi lenne ha… Hát most nagyon úgy tűnik kezd ez beigazolódni. Lehet, hogy egy kicsit merész és furcsa próbálkozás lesz, de majd meglátjuk mi fog belőle kisülni. Azt garantálom, hogy hallani fogtok még róla. : D Nem is keveset.
Lassan vége szünetnek. Ez egy kicsit elszomorít. Jó, bevallom azért itthon unatkozni sem jobb, mint a suliban ülni. Végülis azért viszonylag elviselhető volt ez a bő egy hét, mert tudtam jó sokat aludni és nagyon tényleg nem kellett megerőltetni magam semmiben. Azért némi hasznosat is csináltam például kötelezőket olvastam, takarítottam, kertészkedtem anyával. Na meg persze milliomodszorra is lettem cseszve, hogy túl sokat ülök a gép előtt. : D
Minden esetre jól jött végre ez a kis szünet. Már így is nehezen bírtam és iszonyúan fáradt voltam. A lényeg, hogy most majd kipihenten lehet belevágni a tanulásba, ami nem ártana… Megpróbálok jobban koncentrálni, mert az utóbbi időben mindig valami hiábavaló hülyeség elvonta a figyelmemet. Itt az ideje változtatni.
Rájöttem, hogy imádom ezt a számot. Mostanában egészen új dolgokat hallgatok. De azért nagyon nem fogok megváltozni. : D
Hihetetlen, hogy már csak a hétvége maradt a szünetből. Sok mindent szokásomhoz híven nem tudok felmutatni az elmúlt hétből. Hurrá.
Volt időm gondolkodni bőven az elmúlt időszak eseményeiről. Így utólag valóban kicsi dolgok ezek, de mégis néha olyan szörnyű érzés fut rajtam végig. És jönnek a miértek hada, hogy miért lett így, hogy miért pont velem történik… Miért jelent ilyen örökös és hatalmas problémát a szerelem? Egyáltalán mi az, hogy szeretni? Talán azért gondolok ilyen tragikusan rá, mert lehet hogy még nem vagyok elég érett egy kapcsolatra. Elgondolkodtató.
Azt hiszem valamennyire jót tett ez a bő egy hét távolság, amíg nem kellett még a közelébe sem mennem a sulinak. Főként itt egy bizonyos személyre gondolok. Úgy érzem ez egy helyes döntés volt, hogy inkább hagytuk az egészet. Tudtam, hogy nem ő jelenti nekem azt, akit keresek, vagyis akire vágyok. Érdekes, hogy ezt még úgy igazából senkinél sem éreztem, hiába kerültem hozzá akármilyen közel is.
Bonyolult túlságosan is. Annyira de annyira vágyok a szerelemre. Hogy kiben találom meg végre, ötletem sincsen. Egyenlőre próbálok felejteni.
Részeg vagyok nem is tudom
Mire jó, ha jó ez
Az alkohol boldoggá tesz
Akkor az a kevés kis öröm
Is kihányva fekszik a kövön
Annyira bírom amikor mindenki azt mondogatja, hogy Dóri igyááál… Persze pillanatnyi dolgok ezek. De utána minden ugyanolyan szar lesz, mint előtte. Egyszer majd minden más lesz, sokkal jobb, mint most. Ebben bízok.
A tegnapi délutánomat Lillával töltöttem, akit csak nagyon ritkán látok, mivel hát mondjuk úgy – az élet egy kicsit messzire sodort egymástól. De ennek ellenére a barátság megmaradt és még mindig rengeteg mindent ugyanúgy látunk és gondolunk a világról, a minket körülvevő emberekről. Bár már talán említettem, hogy mindketten hatalmasat változtunk ebben az elmúlt csaknem 2 évben – de egy biztos, hogy az a régi tudat megmaradt. Mondjuk azóta talán érettebbek és tapasztaltabbak lettünk, és így ezáltal új formát öltöttek a dolgok.
Már régebb óta elgondolkoztatott a téma, és fontolgattam is hogy írok róla valamennyit. Ami főként erre vezetett az egy könyv elolvasása volt, ami nem más, mint Anthony Burgess-től a Gépnarancs. Miután végeztem a könyvvel szándékomban állt egy egész átrágós, véleménnyílvánítós post-ot írni, de aztán sohasem volt időm meg kedvem az egészhez. Pedig egy olyan témát dolgoz fel, ami tényleg nagyon megérintett. Az az igazság, hogy az egyik kedvencemmé vált, ami lehet hogy egy icipicit furcsa, mert hát az erőszak nem az én világom. Így bepillantást nyerhettem ezáltal egy kissé idegen világba, amely nagyszerű szellemi kalanddal gazdagított. Bár a téma nem egészen ide tartozik, de mégis némi köze van hozzá. Na de nem is szándékozok többet írni a műről, mert bárki utánanézhet, sőt el is olvashatja – szerintem nagyos is érdemes.
Na szóval visszatérve kaptam egy papírt Lillától, hogy olvassam el, mert tuti érdekelni fog a téma. Természetesen ez pont azt takarta, amire próbáltam az előbb kilyukadni, hogy egyes dolgokban mindig megegyezett a véleményünk. Hát ez a kis szösszenet éppen erről szól. Csak egy részletét, vagyis az elejét másoltam be, mert a lényegi részét ez takarja.
“A látszat az, hogy manapság az élet borzasztóan egyéni és iszonyúan szabad. Mint egy duhaj másságosdi-verseny. Ki-ki úgy viselkedik, ahogy akar, úgy nyíratja a haját, úgy beszél, káromkodik, ha tetszik, ugat, ahogy a torkán kifér, ha jól esik neki, és még az Isten sem üt a szájára. A legfontosabb az egyéniség, a különbözés: a szülők égő gondja, hogy gyermeküknek olyan nevet eszeljenek ki, amilyen nincs több a suliban. Így lesz a srác – mondjuk – Kaligula. És nem őrület? Egyike az osztály nyolc Kaligulájának… Hogy ne vesszen bele a tömegbe, egyre drágább és drágább farmereket meg tornacipőket vesznek neki, ne má’, hogy elmaradjon a druszáitól! Mielőtt a menedzser-öltöny uniformisba bújna, föllázad. Ronggyá tépi ruháját, ő különbözni fog, ha belezöldül is. Nosza, zöldre festi a sörényét, kopaszra borotváltatja, vagy a kettőt egyszerre. És mire belezöldül, pont olyan egyenzöld lesz, mint százezer más gyerek.”
A kérdés jogos lenne, hogy miért is zavar engem ennyire a manapság igen népszerű ‘tömeggyártás’, amit nem a szó szoros értelmében kell értelmezni. Nos, ez alatt az akarom érteni, hogy bizonyos dolgok olyan mértékben népszerűvé, vagy ha úgy tetszik trendivé változott az emberek szemében. Persze, ha most egy kicsit is jobban beleássa magát bárki is a témába, azonnal a ‘celebkedés’ jut talán az eszébe. Elgondolkodtató kérdés, hogy miért akar manapság mindenki híres, ismer személyiség lenni. Miért csinálnak egyesek szinte már felháborító dolgokat csak azért, hogy némi hírnévnek örvendhessenek? Ez csak egy dolog a sok közül. De sok-sok apró vezetett ehhez is. Szokták gyakran emlegetni, hogy minden korszaknak meg voltak és meg is vannak a maga ‘hóbortjai’, ha egyáltalán szabad ennek nevezni. Most egy ilyen világot élünk. Na de mégis gondoljunk ennél kisebb dologra. Például vegyük csak a divat alakulását. Mindig kitalálnak olyan dolgokat amelyekkel bizonyos szinten lehet hülyíteni elsősorban a fiatalokat. Aztán onnéttól már csak maga a pénztárca szabhatja meg a határt. Na meg persze a kedves szülők is akik a legjobbat akarják a gyereküknek. Néha ez szerintem olyan mértékben elfajul, hogy valóban semmi határt nem állítanak fel a gyerek elé, aki teljesen szabadon van eresztve a nagyvilágban és jóformán azt csinál amit akar. Valahogyan ennek a kettőnek az összefonódásából tudom elképzelni a feltűnési viszketegség kialakulását. Na de félreértés ne essék, nem arra gondoltam, hogy ezzel bármi problémám is lenne. Hiszen ha valaki nem mer újítani, nem mer lázadni, aki jóformán semmit sem csinál, az mivé válik? A választ bizonyára mindenki tudja. Lehet ezt felfogna egy új szintnek, egy lépcsőfoknak. Bár szerintem ez még csak most kezdi betenni lábát kicsi országunkba.
Szóval, ami igazán érint a dologban, az nem más, mint az ezáltal kialakult verseny, már ha lehet ennek nevezni. Túl sok az egyforma, a sablon. Próbál mindenki az egyediség felé haladni, valamivel kitűnni. Nem feltétlenül arra gondolok hogy például ‘na mennyi piercing van pofádban?’. De akár ez is remek példa lenne rá. Sokszor tényleg csak az vezérel – akár engem vagy téged is – hogy valamit meglátsz a másikon és addig hajtasz amíg szert nem teszel te is egyre. Körülbelül így leszünk mind egyformák. Sajnos már legtöbbször ezekkel a külsőségekkel veszünk magunknak személyiséget is. Ez pedig szomorú. És végül ide jutottunk a nagy feltűnősködéssel, az abnormális viselkedéssel és még sorolhatnám a végtelenségig. Szükség van erre? Bizony igen. Valószínűleg akkor túl nyugis lenne minden. Így hát van min háborogni, egymás haját tépni, megölelni egymást és a másik fülébe súgni hogy ‘bazdmeg’. Ha meg nem csinálod eleve kirekesztett vagy, vagy inkább nem tartozol sehová sem. Furcsa dolgok ezek. Szerintem mindenképpen elgondolkodtató, már csak a saját helyzetemből szemlélve a világot innen egy kisvárosból. De talán rajtam is úgymond ott van a súly, szóval nem csak beszélek róla, hanem tapasztalom is. Aztán lehet, hogy nincs is igazam. Ezt mindenki döntse el maga.
Folytatom tovább a ‘mi lenne ha?’ okfejtést. Ma megint volt min agyalnom szerencsére. Még múlt héten megígértem Botinak, hogy ha tudok akkor mindenképpen ott leszek a koncertjükön. Ott lennék pontosabban, ha most nem itthon ülnék és írnám ezt a post-ot. Jókedv, kacagás, barátok, alkohol, cigi, szuper zene, miegymás… Néha azért elgondolkodtató, hogy miért kínzom magamat. Egyszerűen annyit kellene mondanom, hogy anyu, apu majd holnap valamikor hazaesek. Persze. Ez nálunk azért nem egészen így működik. Már írtam ugyebár párszor, hogy a legnagyobb gondot a távolság jelenti és kb emiatt is maradok ki mindenből.
Gondolom holnap megkapom a lebaszást, hogy megint csak ígérgettem, hogy megyek, aztán az egészből nem lett semmi. Már jópárszor elterveztük, hogy megyünk ide-oda, de aztán valahogy én mindig kimaradtam a buliból. De most majd ezen változtatni fogunk. Meg is van a következő nagy jelentőséggel bíró dátum, ami egy The Idoru koncertet takar. Ezt most kivételesen időben elkezdem szervezni, hogy a végén ne ez az általános ‘bocsimégsemmegyek’ koppanás legyen.
Tök izgi, hogy az egész szünet megint semmitevéssel megy el. Jó lenne (lett volna) egy kicsit lazítani a többiekkel. Hiányzik az az igazi nyüzsgés, jövés-menés, maga a társaság. Még valamikor a múlt héten Boti mondta, hogy igyak, aztán majd csak megoldódnak a problémák. Hát mondjuk nem változtatott volna semmin… Már nagyon régen voltam olyan tárasasággal, akikkel tényleg nagyon jól éreztem volna magam. És mondjuk ez nem csak az alkoholszint mértékén múlik. Mondjuk nekem amúgysem szabad túl sokat innom, mert az eddig mindig némi következménnyel járt… Ezekből okulva, most már talán tudom, hogy hol a határ. De azért már jól esne némi alkoholizálás igazán. : D
Amúgy meg szar kedvem van és unatkozok. Teljesen annyi a maradék életkedvemnek is. Nah ennyit a mai helyzetjelentésről. Majd jelentkezem.
Addig hallgassatok Crystal Castles-t. Én is azt teszem. Most mondjam, hogy néha meglepődök saját magamon? :’ D
Pontosabban mi lett volna ha… ? Elgondolkodtató tény, hogy még mindig egyedül vagyok. Annyi, de annyi lehetőséget adott már az élet. Nem éltem vele. Kérdezhetném, hogy miért is? Miért nem mondtam meg akkor, hogy szeretem, miért fojtottam el mindent? De sikerült. Hihetetlen. Kivertem még a gondolatot is fejemből, elfelejtettem, mert tudtam, hogy nem helyes amit csinálok. És utána már jött is más. Valaki, akit a mai napig szeretek talán. Lehet, hogy sohasem fogom megismerni talán, hiszen szerintem még mindig nem tudja igazán, hogy ki vagyok. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillantást, azokat a szemeket amelyek tekintetét pár pillanatra i, de sikerült elkapnom. Sohasem fogom elfelejteni, hiába is mondták nekem ezt olyan sokszor. Ő marad a tökéletes. De mostanra már egy kicsit átformálódott bennem a kép. Sok minden történt azóta. Reménytelen kísérletek arra, hogy valaki észrevegyen végre… Pedig olyan egyszerű lenne minden, csak cselekedni kéne. Hiába látom reggelenként, hiába megyünk el egymás mellett, nem történik semmi. Sőt most már alig látom. Újabb elérhetetlenség. És igen, most jött valaki, valaki akire azt mondtam volna, hogy rendben, igen ő az akit szeretek. De minden másként alakult. Pontosan az lett, amit nem szerettem volna. Már nem törtöm azon magam, hogy valahogyan visszavágja neki. Nincs szükségem erre. Elmegyünk egymás mellett a folyosón, köszönünk és továbbhaladunk. Vicces, hogy minden kapcsolatom csak eddig jut.
Szar dolog tudni, hogy minden másképpen is lehetett volna. Csak egy dolgot kellett volna megváltoztatni, csak egyetlen egyet. Csak mertem volna tovább lépni és nem leragadni egyes dolgoknál. Pontosan ezt teszik mások. Fel sem kéne venni, ha valami nem sikerül úgy ahogy eltervezi az ember. De akkor hova tovább? Mi vagyis inkább ki éltessen? Harcolni mindig is kell. Más kérdés, hogy ez a bizonyos küzdelem megéri-e vagy sem.
Jelenleg kutatok a múltamban. Gondolkozok, hogy újrapróbáljam-e a dolgokat ennyi idő eltelte után. Fogalmam sincs, hogy hova tovább. Minden olyan üressé vált. Olyan mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Különös érzés.
Kicsit ha jobban beleásom magamat, akkor még más dolgok is előjönnek. Ma főként az a tény húzta millomodszorra az agyamat, hogy hogy is lehetne kitörni innen, a nagy semmiből. Utálom ezt a várost. Itt nincs semmi és senki, valami idekötő dolog a családomon kívül. Egy nagy üresség, ahonnan reggelente elindulok és délután hazajövök. Messze mindentől és mindenkitől. Szörnyű már maga az a tudtam is, hogy a többiek, vagyis a barátaimnak nevezett emberek szórakoznak, eljárnak mindenfelé és elsősorban együtt vannak. Na ez bánt. Én nem lehetek ott, hiába is szeretnék. Elválaszt tőlük az a kibaszott 30 km távolság. Persze és ez mi? Semmi. Ez igazán semmi. Hiába próbálom legyőzni, ne megy. Én nem mehetek velük szombat esténként, én nem lehetek ott, mert én ebben kibaszott városnak nevezett senkiföldjén lakom. Arról meg nem is beszélve, hogy hiba is szeretnék, a másik oldal visszatart. Igen, a szüleim. Persze féltenek, ez érthető. De néha túlzásba viszik. Teljesen mindegy szerintem, mert hiába lesz valaki is, akivel együtt bulizhatok, majd éjszaka nála aludhatok neadjisten, akkor meg az lesz a baj. Elbaszott ez a az egész. Ha meg nem mehetek sehová, akkor meg nem lesz kapcsolat. Ez még ráadásul a jelenlegi helyzetemmel is összefügg. Nem megyek sehová = nem ismerek meg új embereket = itthon emésztem magam = nem lesz senkim. Hurrá.
Már azon is gondolkoztam, hogy mi lenne feladni ezt az egészet, nem is törődni vele, élni az életem egyedül a megszokott kerékvágásban, kihagyva a pasikat, a szerelmet, mindent ami ezzel kapcsolatos. Lenne értelme? Tönkretenni ezt a pár ’szép’ évet? Vagy inkább szenvedni tovább reménytelenül? Na melyik hangzik jobban? Szükségem van valakire, akiben bízhatok, aki maximálisan mellett áll, akit szerethetek és aki viszontszeret. Minden megváltozna. Belegondolva a lehetőségekbe, hogy milyen lenne egy kicsit másképpen szemlélni a világok, valakihez igazán ragaszkodva. Na ez lenne a felbecsülhetetlen.
Nem értem, hogy másoknak miért megy ez olyan könnyen. Hirtelen szerelmesek lesznek, aztán szakítanak és már túl is lépnek az egészen. Aztán jön más valaki és kezdődik az egész előről. De nem unatkoznak legalább. Miért van ez így? Miért tudna egyesek olyan könnyen elfejteni és túlszárnyalni minden szar dolgon? És én miért ragadok mindig le? Mit kellene másképpen csinálnom?
Szerelem, szerelem… Mindig, mindenhol állandó téma. Tudom már nekem is egy kicsit hanyagolnom kéne, de nem megy. És nem vagyok jól. Nagyon nem. Egy olyan dolgon agyalni ennyit, amit nem is szerettem volna igazán… Na pont ezért könnyű engem pofára ejteni.
fasztavasz üzenete:
*akk nemtom pedig sztem tok szép helyes jófej csaj vagy : )
Beszarás. Egészen mókás dolgok történnek. Mondjuk úgy, hogy tökéletes katasztrófa az életem. Már azt sem tudom hol áll a fejem. Jó is, hogy szünet lesz. Kemény 10 nap nyugalom (?). Nincs kedvem a sulihoz, ráadásul az utóbbi pár napban a koncentrációm megközelítette a nagy nullát, ami ahhoz vezetett, hogy kibaszottul szar dolgozatokat írtam, csupán csak amiatt, hogy nem bírtam koncentrálni. Fáradt vagyok, dühös vagyok és elegem van mindenből. Aludni akarok és kipihenni ezt a sok baromságot.
Megtudtam, hogy egy csomó hiperszuper tulajdonsággal rendelkezek mostanában. Példának okáért osztottam meg veletek ezt a csodás beszélgetésrészletet, amit most folytattam le Botival. Arról volt szó, hogy miért vannak ilyen zűrös ügyeim a pasikkal. A ‘zűrös’ szó alatt értsd, hogy szarságokon bukik mindig az egész. Jelenleg azt a vicces információt tudtam meg magamról, hogy nagyon is határozott vagyok. Pedig csak megmondtam az igazságot (frankót?). Bunkó vagyok? Lehet. Hát sajnálom.
Kell egyeltalán a szerelem? Most jelen pillanatban úgy érzem, hogy nincs rá szükségem. Semmihez sincs most kedvem. De hát itt a szünet, van idő a gondolkodásra – ki fogom használni.
Most nincs túl sok kedvem kisregényt írni, mert iszonyúan fáradt vagyok. De most majd lesz időm és bepótolok pár eltervezett dolgot.
Kategória: doriss
Full ideg vagyok már megint. De ez most más. Átvágott, vagyis sikerült elérnie azt, hogy felhúzzam magam valótlan dolgokon. Nos, a pasik hülyék. A pasik egy hülye köcsög faszok, akiknek úgy látszik fogalmuk sincs semmiről és senkiről. Bocsánat. Általánosságban merek csak állítani ilyet. Most vagy én vagyok a nyomorult idióta, aki mindig kifogja a legbalfaszabbakat, vagy pedig még nem találkoztam normális pasival. Egyszerűen fel nem bírom fogni. Gratulálok neki. És én még azt mertem állítani, hogy szeretem. Na persze. Átbaszott kegyetlenül. És nagyon jól is sejtem az okát. Valószínűleg a hiba nem bennem keresendő, hanem egy ‘bosszú’ áldozata lettem. Viccesen hangzik, tudom. Ugyanazt csinálja velem, mint amit a haverjával csinált Bettina. Sikerült akkor a terv minden bizonnyal. Remek, nagyon remek.
Kíváncsi leszek a folytatásra, mivel ennek még nincs vége. Durva. Legszívesebben egy óriási pofonnal jutalmaznám ezekért az utóbbi dolgokért. Szar dolog, hogy minden pontosan az ellenkezőjébe csapott át. Visszavágjak? Hát visszavágok. Mi ez? Semmi. Ezt nem ússza meg. Esküszöm öröm lesz látni majd a fejét. :’D
Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer is ilyen megtörténhet velem. És még én mondtam, hogy ez bizony nem játék. De az. És még csak most kezdődik a java. : D
Majd jelentkezem.
