the little rock 'n roll queen

A tegnapi délutánomat Lillával töltöttem, akit csak nagyon ritkán látok, mivel hát mondjuk úgy – az élet egy kicsit messzire sodort egymástól. De ennek ellenére a barátság megmaradt és még mindig rengeteg mindent ugyanúgy látunk és gondolunk a világról, a minket körülvevő emberekről. Bár már talán említettem, hogy mindketten hatalmasat változtunk ebben az elmúlt csaknem 2 évben – de egy biztos, hogy az a régi tudat megmaradt. Mondjuk azóta talán érettebbek és tapasztaltabbak lettünk, és így ezáltal új formát öltöttek a dolgok.

Már régebb óta elgondolkoztatott a téma, és fontolgattam is hogy írok róla valamennyit. Ami főként erre vezetett az egy könyv elolvasása volt, ami nem más, mint Anthony Burgess-től a Gépnarancs. Miután végeztem a könyvvel szándékomban állt egy egész átrágós, véleménnyílvánítós post-ot  írni, de aztán sohasem volt időm meg kedvem az egészhez. Pedig egy olyan témát dolgoz fel, ami tényleg nagyon megérintett. Az az igazság, hogy az egyik kedvencemmé vált, ami lehet hogy egy icipicit furcsa, mert hát az erőszak nem az én világom. Így bepillantást nyerhettem ezáltal egy kissé idegen világba, amely nagyszerű szellemi kalanddal gazdagított. Bár a téma nem egészen ide tartozik, de mégis némi köze van hozzá. Na de nem is szándékozok többet írni a műről, mert bárki utánanézhet, sőt el is olvashatja – szerintem nagyos is érdemes.

Na szóval visszatérve kaptam egy papírt Lillától, hogy olvassam el, mert tuti érdekelni fog a téma. Természetesen ez pont azt takarta, amire próbáltam az előbb kilyukadni, hogy egyes dolgokban mindig megegyezett a véleményünk. Hát ez a kis szösszenet éppen erről szól. Csak egy részletét, vagyis az elejét másoltam be, mert a lényegi részét ez takarja.

“A látszat az, hogy manapság az élet borzasztóan egyéni és iszonyúan szabad. Mint egy duhaj másságosdi-verseny. Ki-ki úgy viselkedik, ahogy akar, úgy nyíratja a haját, úgy beszél, káromkodik, ha tetszik, ugat, ahogy a torkán kifér, ha jól esik neki, és még az Isten sem üt a szájára. A legfontosabb az egyéniség, a különbözés: a szülők égő gondja, hogy gyermeküknek olyan nevet eszeljenek ki, amilyen nincs több a suliban. Így lesz a srác – mondjuk – Kaligula. És nem őrület? Egyike az osztály nyolc Kaligulájának… Hogy ne vesszen bele a tömegbe, egyre drágább és drágább farmereket meg tornacipőket vesznek neki, ne má’, hogy elmaradjon a druszáitól! Mielőtt a menedzser-öltöny uniformisba bújna, föllázad. Ronggyá tépi ruháját, ő különbözni fog, ha belezöldül is. Nosza, zöldre festi a sörényét, kopaszra borotváltatja, vagy a kettőt egyszerre. És mire belezöldül, pont olyan egyenzöld lesz, mint százezer más gyerek.”

A kérdés jogos lenne, hogy miért is zavar engem ennyire a manapság igen népszerű ‘tömeggyártás’, amit nem a szó szoros értelmében kell értelmezni. Nos, ez alatt az akarom érteni, hogy bizonyos dolgok olyan mértékben népszerűvé, vagy ha úgy tetszik trendivé változott az emberek szemében. Persze, ha most egy kicsit is jobban beleássa magát bárki is a témába, azonnal a ‘celebkedés’ jut talán az eszébe. Elgondolkodtató kérdés, hogy miért akar manapság mindenki híres, ismer személyiség lenni. Miért csinálnak egyesek szinte már felháborító dolgokat csak azért, hogy némi hírnévnek örvendhessenek? Ez csak egy dolog a sok közül. De sok-sok apró vezetett ehhez is. Szokták gyakran emlegetni, hogy minden korszaknak meg voltak és meg is vannak a maga ‘hóbortjai’, ha egyáltalán szabad ennek nevezni. Most egy ilyen világot élünk. Na de mégis gondoljunk ennél kisebb dologra. Például vegyük csak a divat alakulását. Mindig kitalálnak olyan dolgokat amelyekkel bizonyos szinten lehet hülyíteni elsősorban a fiatalokat. Aztán onnéttól már csak  maga a pénztárca szabhatja meg a határt. Na meg persze a kedves szülők is akik a legjobbat akarják a gyereküknek. Néha ez szerintem olyan mértékben elfajul, hogy valóban semmi határt nem állítanak fel a gyerek elé, aki teljesen szabadon van eresztve a nagyvilágban és jóformán azt csinál amit akar. Valahogyan ennek a kettőnek az összefonódásából tudom elképzelni a feltűnési viszketegség kialakulását. Na de félreértés ne essék, nem arra gondoltam, hogy ezzel bármi problémám is lenne. Hiszen ha valaki nem mer újítani, nem mer lázadni, aki jóformán semmit sem csinál, az mivé válik? A választ bizonyára mindenki tudja. Lehet ezt felfogna egy új szintnek, egy lépcsőfoknak. Bár szerintem ez még csak most kezdi betenni lábát kicsi országunkba.

Szóval, ami igazán érint a dologban, az nem más, mint az ezáltal kialakult verseny, már ha lehet ennek nevezni. Túl sok az egyforma, a sablon. Próbál mindenki az egyediség felé haladni, valamivel kitűnni. Nem feltétlenül arra gondolok hogy például ‘na mennyi piercing van pofádban?’. De akár ez is remek példa lenne rá. Sokszor tényleg csak az vezérel – akár engem vagy téged is – hogy valamit meglátsz a másikon és addig hajtasz amíg szert nem teszel te is egyre. Körülbelül így leszünk mind egyformák. Sajnos már legtöbbször ezekkel a külsőségekkel veszünk magunknak személyiséget is. Ez pedig szomorú. És végül ide jutottunk a nagy feltűnősködéssel, az abnormális viselkedéssel és még sorolhatnám a végtelenségig. Szükség van erre? Bizony igen. Valószínűleg akkor túl nyugis lenne minden. Így hát van min háborogni, egymás haját tépni, megölelni egymást és a másik fülébe súgni hogy ‘bazdmeg’. Ha meg nem csinálod eleve kirekesztett vagy, vagy inkább nem tartozol sehová sem. Furcsa dolgok ezek. Szerintem mindenképpen elgondolkodtató, már csak a saját helyzetemből szemlélve a világot innen egy kisvárosból. De talán rajtam is úgymond ott van a súly, szóval nem csak beszélek róla, hanem tapasztalom is. Aztán lehet, hogy nincs is igazam. Ezt mindenki döntse el maga.