Kategória: doriss
Föld. Az ember valóban csak akkor érzi a lába alatt, ha valami szokatlan terhet kell a nyakába venni. Néha sajnos muszáj megvívni az értelmetlen küzdelmeket is. Hiába is vagyunk kétségbeesettek, az élet megy tovább, méghozzá rohamosan. Egészen kicsi korunk óta sulykolják belénk ‘nevelés’ címen a társadalmi elvárásokat és normákat. Aztán, ha a gyerek úgy dönt, hogy ö más utat választ, akkor már deviánsnak van bélyegezve. Mégis mi dönti el, hogy mi a jó és a rossz?
Mérhetetlenül szenvedünk folyamatosan olyan dolgok miatt, amit mint később beigazolódik, könnyen el tudunk felejteni. Az adott pillanatban bizony igenis fontos volt, később viszont tejességgel butaság. Bosszúságok tömkelege, napokig tartó szüntelen töprengés teljesen feleslegesen. Néha valóban úgy érzem, milyen jó is lenne kikapcsolni az ilyen fázisokat, és egyszerűen ‘túlélni’ a szenvedést, mint valami téli álmot. Sajnos ez lehetetlen. Talán rendelkezem némi rálátással, és joggal mondhatom, hogy valóban megvisel. A cukormáz egyszerűen lehullik. Még valószínűleg sokszor el fogom mondani, nem jó dolog felnőni.
A délután során a kezembe kerültek a dédnagyapám tábori levelezőlapjai. Ilyenkor érzem szörnyen kicsinyesnek a problémáimat. Mégis milyen érzés lehetett az, amikor már tényleg nem jött semmi? Várni éveken keresztül valami hírre, várni arra, hogy egyszer csak belépjen az ajtón. Ez már sajnos sohasem fog megtörténni. Mégis hogyan lehetett túlélni így a szeretett személy elvesztését?
Majdnem belerokkanunk egy-egy szakításba. Mégis mik ezek ahhoz képest, amik régen történtek? Persze ráfogjuk, hogy már más idők járnak. Változik minden, és egyre rosszabb irányba halad minden. Sajnos, nem sajnos, a valóság hidegzuhanya kíméletlenül elért.
Aztán lehet, hogy csak a fene romantikus életfelfogásom az oka mindennek.
Like this:
2 hozzászólás eddig
Szóljon hozzá most!
Erre csak annyit, várd ki a végét… lesz még rosszabb is. :) Fő az életkedv…… Amúgy a szokatlan teher esetében a földet nem a lábad alatt érzed, hanem a nyakadban. Az általános szürkeség pedig szépen lassan megszokottá válik, s apró darabokat emészt fel elmédből minden nap. A szenvedés pedig így vagy úgy, de életforma lesz. A jó része viszont az, hogy ilyenkor látod világnak a világot, embernek az embert… olyan amilyen… mohó, kapzsi, személytelen, mű, megjátszott. Ilyenkor érhetnek a legkönnyebben pozitív élmények is, de ezekkel csak az a baj, hogy nem tartanak sokáig.
hozzászólás > sandorkavargat 2012. január 28. @ 00:52és ha én ezt egyáltalán nem akarom megszokni?
hozzászólás > doriss 2012. január 28. @ 19:39egyértelműen küzdéssé válik így az élet, de legalább elmondhatom, hogy tettem valamit.
persze nem irigylésre méltó helyzet, de jelenleg nem a ‘lesz még rosszabb is’ berendezkedést követem. :)