Kategória: doriss
Mostanában, mint látjátok nincs időm írni. Tanulnom kell, ráadásul minden nap későn érek haza… Szóval eléggé le vagyok strapálva mostanában. Lazítani kéne.
Holnap szülinapozni megyek Ninához, aki ma töltötte be a 18-at, szóval neki BOLDOG SZÜLINAPOT! Már most biztos vagyok benne, hogy nem kicsit fogunk kirúgni a hámból. Nem tervezem, hogy hullarészegre iszom magam, meg különben is az sohasem volt rám jellemző. De azért jól fogjuk magunkat érzeni. Legalábbis nagyon remélem.
Viszont van egy fő oka annak, hogy kontrollálom magamat. Valaki miatt, aki kezd egyre fontosabbá válni számomra. Igen, csak hogy rövidre fogjam, azt hiszem hamarosan vége lesz az egyedüllétemnek. Ez remélem mindent elárult. = D
A mai napom sem volt egyszerű. ECDL vizsgázni voltunk páran a délután során, amiből aztán végül este lett. Arról nem is beszélve, hogy sikerült olyan szinten felidegesítenem magam, amiatt hogy lefogyott a kártyámról a pénz és nem tudtam telefonálni senkinek sem… Ennél szarabb nincs.
Jah és kaptam szerdán H1N1 elleni oltást. Kíváncsi leszek, hogy lesz-e járvány még vagy sem. Kiderül. Majd még jelentkezem talán a hétvége során.
Új Drop Dead kollekció van. Bejövős. : D
Semmi jóról nem tudok beszámolni. A nyomtatóm már megint szar, pedig holnapra egy csomó mindent ki kellene nyomtatnom. Remek. (Y) Ezen kívül még a hétvégém nagy része veszekedéssel telik és még nincs vége. A legjobb pedig az, hogy tegnap kihagytam egy The Idoru koncertet, amiért nagyon is fáj a szívem. De megvan rá az okom, hogy miért maradtam itthon. Nem sokáig marad titokban azt hiszem. De így legalább nem lesz lelkiismeret-furdalásom. Talán.
Minden olyan szép is lehetne. Már csak egy pici dolog hiányzik hozzá. Vajon milyen érzés lehet valakit igazán szeretni?
Kategória: monochrome
Már jó ideje nem írtam. Ennek pontos okát nem tudom megállapítani igazán. Talán amiatt, hogy az érzelmeim és minden gondolatom összevissza csapódott hol pozitív, hol negatív irányba. Hihetetlen, de mégis olyan mintha semmi sem történne. Olyan mintha csak egyik napról a másikra, teljesen monotonul élném az életem. Semmi sem változik. De mégis pörögnek az események a környezetemben és én pedig süllyedek egyre mélyebbre és mélyebbre. Nincs cél, nincs út, nincs vágy, nincs semmi. Kiüresedett, szürke és reménytelen minden. Kérdezem magamtól, hogy miért? Miért kell mindennek így lennie? Miért nem lehetne máshogy? Mi lenne ha végre kisütne a nap és a háttérbe szorulnának a rossz dolgok?
Annyi kérdés jár a fejemben. Miért pont én? Miért ülök most itt? Egyáltalán miért is vagyok a világon? Mit kéne tennem? Bárcsak valaki is meg tudná válaszolni ezeket a kérdéseket. De ezt sajnos senki sem tudja rajtam kívül. Néha azért elgondolkodom azokon a tényeken, hogy eddigi életem során mit tudok felmutatni, vagy éppen mire lehetek büszke. Próbálom keresni ezeket a dolgokat, de félek hogy semmit sem találok. Mit kellett volna másképpen csinálnom? Azt hiszem egyedül vagyok. Meg persze a rengeteg megoldatlan probléma, a fájdalmak és a csalódás. Annyira úgy érzem, hogy csak velem történnek szörnyűségek. Mindenki boldog, mosolyog. Én képtelen vagyok. De miért? Olyan butaságok ezek amiket most leírtam. Csakis a saját önhibáimból származnak. Képtelen vagyok jelenlegi helyzetemben megváltozni. Egyedül ez nem megy. Szükségem van valakire, aki tudja mi az, hogy élni. Amit én csinálok az lassan elsorvaszt teljes egészemben. Pontosan ezért vagyok egyedül, hiába is vesz körül rengeteg ember, akiket a barátaimnak nevezhetek. Miért nem találom meg senkiben sem azt amit keresek? Az ésszerűséget, a gondolkodást, az érdeklődést, vagyis magát a tudást, ami nem a száraz tananyagra értek. Bárcsak el tudnám mondani mire gondolok egészen pontosan…
Alkotni akarok valami nagyot, valami értékeset, valami olyat amire én is büszke lehetek. Olyan jó lenne nagynak lenni, olyan jó lenne érteni azt a sok mindent. Óriási hatalommal lenne képes felruházni, amit valami nemesebb célra lehetne használni. De ezek csak az én álmaim, amelyek olyan magasra mutatnak és így képtelen vagyok elérni őket. Kicsi vagyok és gyenge. Valami hiányzik, ami nélkül pontosan ennek a tulajdonképpenbeli senkinek érzem magam. Legyőzni a félelmeket? Fejest ugrani az életbe és kihasználni minden percét? Mi a helyes út?
Valószínűnek látom, hogy a közeljövőben nem fogok írni. Bár még nem tudom mi vár rám. Talán rendbe jönnek a dolgok és valami új kezdődik el, és talán egy kicsit más ember leszek. Majd minden kiderül.
Kategória: doriss
Azt hiszem valami kezd megváltozni. Talán végre rámtalál a szerelem.
Kategória: monochrome
Már régen írtam. Eléggé elfoglalt vagyok, szóval remélem megértitek.
Hát, ha valami helyzetjelentéssel kell szolgálnom, akkor nem sok változást tudok felsorolni az utóbbi időben történtekről. Furcsa dolog az, hogy az ember azt hiszi, hogy végre boldog és abszolút nem az. Szarul esett ez az egész, ami volt és főként ahogyan végződött. Ennyire lehet megbízni a pasikban… De gy belegondolva, nem vesztettem vele semmit. Hiszen elvileg úgy indultam neki, hogy teljesen mindegy mi lesz, nem fogom magamat törni. De mégis, ennek ellenére igenis meghatott. De hát ez a múlt.
Mindig mondják, hogy mások hibáiból kell tanulni. Pontosabban kéne. Hát ez nekem nem megy úgy látszik. Csakis a saját fejem után vagyok hajlandó menni, ami mint a mellékelt ábra is bizonyítja nem túl kifizetődő. De az biztos, hogy így a saját hibáimból tanulva sokkal jobban megfogadom és kétszer is meggondolom, hogy mit csinálok. Ha miden igaz, akkor végre van esély rá, hogy rendebe jöjjenek a dolgok. Sajnos egyenlőre nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek, várjak-e vagy sem, lépjek-e vagy hagyjam a dolgokat a maguk is tempójában menni. Ezen kívül még sok a pro és kontra. Nem hiszem, hogy egyedül képes leszek döntést hozni, úgyhogy biztosan megosztom a gondolataimat pár barátommal, mert ők így kívülről látva tudnak talán segíteni. Még annyira nem is gondoltam bele, hogy milyen lesz, ha végre megtalálom a megfelelő pasit, és szerelmes leszek. Biztos, hogy megváltozik az egész életem. Annyira várom már. : D Hihetetlen már maga a tudat is, sőt inkább elképzelhetetlen számomra. Rövidesen ki fog derülni minden.
A mai estét szokásomhoz híven itthon töltöm. Pedig szívesen elmennék valahová. Ha minden jól alakul akkor holnap délután várható egy kis csavargás. Elvileg jó sok ismerőssel lesz lehetőségem találkozni. Bár ilyen szar időben nem biztos… Majd meglátjuk.
Amúgy nagyon fáradt vagyok, legszívesebben csak aludnék. Sötét van, hideg van, esik az eső szinte állandóan. Kinek van kedve valamit is csinálni?
Kategória: doriss
Hát most már ötmilliomodszorra is elmondom, hogy Ő a tökéletes. Ehhez mit is tudnék még hozzáfűzni? Kb. teljességgel elérhetetlen álom az egész. Akik már régebb óta követik a kis életem blog formába öntött változatát, azok tudják az előzményeket és azt is hogy eddig is mennyit kellet szenvednem Miatta – tulajdonképpen a semmiért. Amúgy most ez az egész csak onnan jött, hogy láttam pár új képet myspace-en. Nem tudom mit lehetne kitalálni. Szerintem ez már egy vesztes dolog. De azért csak álmodozok és csorgatom a nyálam itt a gép előtt. : D És lehet mondani, hogy bizony-bizony a sültgalambra még mindig hiába várok…
Vicces ez az egész. Ááááááhh. A szerelmi életem egy hatalmas katasztrófa. Lehet, hogy rontás van rajtam? : D
Továbbfejlesztettem a netwörkingemet. Most kivételesen csak azért, mert ez a menő. :’ D Na viccet félretéve. Egyenlőre nem látom sok értelmét a Twitternek, de barátkozok vele. : D Itt is közvetlenül láthatjátok az aktuális helyzetjelentést a wordpressnek köszönhetően. (Y) Nekem tetszik.
Szóval a lényegre térve, tegnap este teljesen váratlanul bekövetkezett velem is a ‘vigyázz mit kívánsz!‘ dolog. Ez esetben teljesen pozitív. Nem akarok sok mindent elárulni róla egyenlőre. A lényeg az, hogy már régóta gondolkoztam valamin, hogy mi lenne ha… Hát most nagyon úgy tűnik kezd ez beigazolódni. Lehet, hogy egy kicsit merész és furcsa próbálkozás lesz, de majd meglátjuk mi fog belőle kisülni. Azt garantálom, hogy hallani fogtok még róla. : D Nem is keveset.
Lassan vége szünetnek. Ez egy kicsit elszomorít. Jó, bevallom azért itthon unatkozni sem jobb, mint a suliban ülni. Végülis azért viszonylag elviselhető volt ez a bő egy hét, mert tudtam jó sokat aludni és nagyon tényleg nem kellett megerőltetni magam semmiben. Azért némi hasznosat is csináltam például kötelezőket olvastam, takarítottam, kertészkedtem anyával. Na meg persze milliomodszorra is lettem cseszve, hogy túl sokat ülök a gép előtt. : D
Minden esetre jól jött végre ez a kis szünet. Már így is nehezen bírtam és iszonyúan fáradt voltam. A lényeg, hogy most majd kipihenten lehet belevágni a tanulásba, ami nem ártana… Megpróbálok jobban koncentrálni, mert az utóbbi időben mindig valami hiábavaló hülyeség elvonta a figyelmemet. Itt az ideje változtatni.
Rájöttem, hogy imádom ezt a számot. Mostanában egészen új dolgokat hallgatok. De azért nagyon nem fogok megváltozni. : D
Hihetetlen, hogy már csak a hétvége maradt a szünetből. Sok mindent szokásomhoz híven nem tudok felmutatni az elmúlt hétből. Hurrá.
Volt időm gondolkodni bőven az elmúlt időszak eseményeiről. Így utólag valóban kicsi dolgok ezek, de mégis néha olyan szörnyű érzés fut rajtam végig. És jönnek a miértek hada, hogy miért lett így, hogy miért pont velem történik… Miért jelent ilyen örökös és hatalmas problémát a szerelem? Egyáltalán mi az, hogy szeretni? Talán azért gondolok ilyen tragikusan rá, mert lehet hogy még nem vagyok elég érett egy kapcsolatra. Elgondolkodtató.
Azt hiszem valamennyire jót tett ez a bő egy hét távolság, amíg nem kellett még a közelébe sem mennem a sulinak. Főként itt egy bizonyos személyre gondolok. Úgy érzem ez egy helyes döntés volt, hogy inkább hagytuk az egészet. Tudtam, hogy nem ő jelenti nekem azt, akit keresek, vagyis akire vágyok. Érdekes, hogy ezt még úgy igazából senkinél sem éreztem, hiába kerültem hozzá akármilyen közel is.
Bonyolult túlságosan is. Annyira de annyira vágyok a szerelemre. Hogy kiben találom meg végre, ötletem sincsen. Egyenlőre próbálok felejteni.
Részeg vagyok nem is tudom
Mire jó, ha jó ez
Az alkohol boldoggá tesz
Akkor az a kevés kis öröm
Is kihányva fekszik a kövön
Annyira bírom amikor mindenki azt mondogatja, hogy Dóri igyááál… Persze pillanatnyi dolgok ezek. De utána minden ugyanolyan szar lesz, mint előtte. Egyszer majd minden más lesz, sokkal jobb, mint most. Ebben bízok.
A tegnapi délutánomat Lillával töltöttem, akit csak nagyon ritkán látok, mivel hát mondjuk úgy – az élet egy kicsit messzire sodort egymástól. De ennek ellenére a barátság megmaradt és még mindig rengeteg mindent ugyanúgy látunk és gondolunk a világról, a minket körülvevő emberekről. Bár már talán említettem, hogy mindketten hatalmasat változtunk ebben az elmúlt csaknem 2 évben – de egy biztos, hogy az a régi tudat megmaradt. Mondjuk azóta talán érettebbek és tapasztaltabbak lettünk, és így ezáltal új formát öltöttek a dolgok.
Már régebb óta elgondolkoztatott a téma, és fontolgattam is hogy írok róla valamennyit. Ami főként erre vezetett az egy könyv elolvasása volt, ami nem más, mint Anthony Burgess-től a Gépnarancs. Miután végeztem a könyvvel szándékomban állt egy egész átrágós, véleménnyílvánítós post-ot írni, de aztán sohasem volt időm meg kedvem az egészhez. Pedig egy olyan témát dolgoz fel, ami tényleg nagyon megérintett. Az az igazság, hogy az egyik kedvencemmé vált, ami lehet hogy egy icipicit furcsa, mert hát az erőszak nem az én világom. Így bepillantást nyerhettem ezáltal egy kissé idegen világba, amely nagyszerű szellemi kalanddal gazdagított. Bár a téma nem egészen ide tartozik, de mégis némi köze van hozzá. Na de nem is szándékozok többet írni a műről, mert bárki utánanézhet, sőt el is olvashatja – szerintem nagyos is érdemes.
Na szóval visszatérve kaptam egy papírt Lillától, hogy olvassam el, mert tuti érdekelni fog a téma. Természetesen ez pont azt takarta, amire próbáltam az előbb kilyukadni, hogy egyes dolgokban mindig megegyezett a véleményünk. Hát ez a kis szösszenet éppen erről szól. Csak egy részletét, vagyis az elejét másoltam be, mert a lényegi részét ez takarja.
“A látszat az, hogy manapság az élet borzasztóan egyéni és iszonyúan szabad. Mint egy duhaj másságosdi-verseny. Ki-ki úgy viselkedik, ahogy akar, úgy nyíratja a haját, úgy beszél, káromkodik, ha tetszik, ugat, ahogy a torkán kifér, ha jól esik neki, és még az Isten sem üt a szájára. A legfontosabb az egyéniség, a különbözés: a szülők égő gondja, hogy gyermeküknek olyan nevet eszeljenek ki, amilyen nincs több a suliban. Így lesz a srác – mondjuk – Kaligula. És nem őrület? Egyike az osztály nyolc Kaligulájának… Hogy ne vesszen bele a tömegbe, egyre drágább és drágább farmereket meg tornacipőket vesznek neki, ne má’, hogy elmaradjon a druszáitól! Mielőtt a menedzser-öltöny uniformisba bújna, föllázad. Ronggyá tépi ruháját, ő különbözni fog, ha belezöldül is. Nosza, zöldre festi a sörényét, kopaszra borotváltatja, vagy a kettőt egyszerre. És mire belezöldül, pont olyan egyenzöld lesz, mint százezer más gyerek.”
A kérdés jogos lenne, hogy miért is zavar engem ennyire a manapság igen népszerű ‘tömeggyártás’, amit nem a szó szoros értelmében kell értelmezni. Nos, ez alatt az akarom érteni, hogy bizonyos dolgok olyan mértékben népszerűvé, vagy ha úgy tetszik trendivé változott az emberek szemében. Persze, ha most egy kicsit is jobban beleássa magát bárki is a témába, azonnal a ‘celebkedés’ jut talán az eszébe. Elgondolkodtató kérdés, hogy miért akar manapság mindenki híres, ismer személyiség lenni. Miért csinálnak egyesek szinte már felháborító dolgokat csak azért, hogy némi hírnévnek örvendhessenek? Ez csak egy dolog a sok közül. De sok-sok apró vezetett ehhez is. Szokták gyakran emlegetni, hogy minden korszaknak meg voltak és meg is vannak a maga ‘hóbortjai’, ha egyáltalán szabad ennek nevezni. Most egy ilyen világot élünk. Na de mégis gondoljunk ennél kisebb dologra. Például vegyük csak a divat alakulását. Mindig kitalálnak olyan dolgokat amelyekkel bizonyos szinten lehet hülyíteni elsősorban a fiatalokat. Aztán onnéttól már csak maga a pénztárca szabhatja meg a határt. Na meg persze a kedves szülők is akik a legjobbat akarják a gyereküknek. Néha ez szerintem olyan mértékben elfajul, hogy valóban semmi határt nem állítanak fel a gyerek elé, aki teljesen szabadon van eresztve a nagyvilágban és jóformán azt csinál amit akar. Valahogyan ennek a kettőnek az összefonódásából tudom elképzelni a feltűnési viszketegség kialakulását. Na de félreértés ne essék, nem arra gondoltam, hogy ezzel bármi problémám is lenne. Hiszen ha valaki nem mer újítani, nem mer lázadni, aki jóformán semmit sem csinál, az mivé válik? A választ bizonyára mindenki tudja. Lehet ezt felfogna egy új szintnek, egy lépcsőfoknak. Bár szerintem ez még csak most kezdi betenni lábát kicsi országunkba.
Szóval, ami igazán érint a dologban, az nem más, mint az ezáltal kialakult verseny, már ha lehet ennek nevezni. Túl sok az egyforma, a sablon. Próbál mindenki az egyediség felé haladni, valamivel kitűnni. Nem feltétlenül arra gondolok hogy például ‘na mennyi piercing van pofádban?’. De akár ez is remek példa lenne rá. Sokszor tényleg csak az vezérel – akár engem vagy téged is – hogy valamit meglátsz a másikon és addig hajtasz amíg szert nem teszel te is egyre. Körülbelül így leszünk mind egyformák. Sajnos már legtöbbször ezekkel a külsőségekkel veszünk magunknak személyiséget is. Ez pedig szomorú. És végül ide jutottunk a nagy feltűnősködéssel, az abnormális viselkedéssel és még sorolhatnám a végtelenségig. Szükség van erre? Bizony igen. Valószínűleg akkor túl nyugis lenne minden. Így hát van min háborogni, egymás haját tépni, megölelni egymást és a másik fülébe súgni hogy ‘bazdmeg’. Ha meg nem csinálod eleve kirekesztett vagy, vagy inkább nem tartozol sehová sem. Furcsa dolgok ezek. Szerintem mindenképpen elgondolkodtató, már csak a saját helyzetemből szemlélve a világot innen egy kisvárosból. De talán rajtam is úgymond ott van a súly, szóval nem csak beszélek róla, hanem tapasztalom is. Aztán lehet, hogy nincs is igazam. Ezt mindenki döntse el maga.
Folytatom tovább a ‘mi lenne ha?’ okfejtést. Ma megint volt min agyalnom szerencsére. Még múlt héten megígértem Botinak, hogy ha tudok akkor mindenképpen ott leszek a koncertjükön. Ott lennék pontosabban, ha most nem itthon ülnék és írnám ezt a post-ot. Jókedv, kacagás, barátok, alkohol, cigi, szuper zene, miegymás… Néha azért elgondolkodtató, hogy miért kínzom magamat. Egyszerűen annyit kellene mondanom, hogy anyu, apu majd holnap valamikor hazaesek. Persze. Ez nálunk azért nem egészen így működik. Már írtam ugyebár párszor, hogy a legnagyobb gondot a távolság jelenti és kb emiatt is maradok ki mindenből.
Gondolom holnap megkapom a lebaszást, hogy megint csak ígérgettem, hogy megyek, aztán az egészből nem lett semmi. Már jópárszor elterveztük, hogy megyünk ide-oda, de aztán valahogy én mindig kimaradtam a buliból. De most majd ezen változtatni fogunk. Meg is van a következő nagy jelentőséggel bíró dátum, ami egy The Idoru koncertet takar. Ezt most kivételesen időben elkezdem szervezni, hogy a végén ne ez az általános ‘bocsimégsemmegyek’ koppanás legyen.
Tök izgi, hogy az egész szünet megint semmitevéssel megy el. Jó lenne (lett volna) egy kicsit lazítani a többiekkel. Hiányzik az az igazi nyüzsgés, jövés-menés, maga a társaság. Még valamikor a múlt héten Boti mondta, hogy igyak, aztán majd csak megoldódnak a problémák. Hát mondjuk nem változtatott volna semmin… Már nagyon régen voltam olyan tárasasággal, akikkel tényleg nagyon jól éreztem volna magam. És mondjuk ez nem csak az alkoholszint mértékén múlik. Mondjuk nekem amúgysem szabad túl sokat innom, mert az eddig mindig némi következménnyel járt… Ezekből okulva, most már talán tudom, hogy hol a határ. De azért már jól esne némi alkoholizálás igazán. : D
Amúgy meg szar kedvem van és unatkozok. Teljesen annyi a maradék életkedvemnek is. Nah ennyit a mai helyzetjelentésről. Majd jelentkezem.
Addig hallgassatok Crystal Castles-t. Én is azt teszem. Most mondjam, hogy néha meglepődök saját magamon? :’ D
