Tegnap reggel kiraktak a kocsiból a cuccaimmal együtt, és onnéttól magamra voltam utalva. Felmentem a lakásba, de éppen csak lepakolni volt időm. Szóval akkor kezdődött a pesti magányos felfedezőtúrám. A legnagyobb lemondással ültem be a BKF nyílt napjára, és még ennél is nagyin szívfájdalommal hagytam el. Sokéves terveimet döntötték meg a keretszámok. Félek attól, hogy az ambícióm és az esetleges tehetségem elfog veszni, és soha nem érem el azt a bizonyos kiteljesedést. Szerettem volna kommunikáció szakra menni. Szerettem volna a média világában dolgozni. Szerettem volna olyat tanulni, ami igazán érdekel. Sajnos a költségtérítéses verzió nem éppen járható út, mert félő hogy mindössze csak egy jó időtöltés lenne az a három év, és utána pedig semmi. Nehéz ügy, hogy lehetetlen megállapítani, hogy érdemes-e befektetni ebbe a jövőképbe.
Még ott nagyon sok emberrel volt alkalmam beszélgetni, ami nem kevés tanulsággal szolgált. Alapvetően szeretek ismerkedni, főként megpróbálni egy ismeretlen mögé látni, és a gesztusaiból, a szavaiból minél több mindent megállapítani róla. Lehetséges,  hogy ezért kacérkodok a pszichológiával, ami persze csak az érdeklődés szintjénél tovább nem jut. Részt vettem egy mintatréningen, ahol viszonylag kevesen voltunk az érdeklődők létszámához képest. A legérdekesebb feladat számomra az volt, amikor körben haladva, mindenki mindenkivel egy percig farkasszemet nézett. Elképesztő, hogy milyen sokat elárul az emberről a tekintete. Az a szomorú, hogy egyre jobban kerüljük, és inkább kitérünk a másik ember pillantása alól. Pedig ez egy alapvető dolog. Hogy mit láttam? Félelmet, szorongást zárkózottságot és csak nagyon keveseknél igazi nyitottságot. Én megpróbáltam mindegyikőjükhöz pozitívan állni, még ha olyannyira unszimpatikus is volt az illető. Aztán ezután mindenkinek meg kellet osztania az érzéseit. Megdöbbentő, hogy egyeseknek mennyire nem volt véleménye. Lehet, hogy csak én nem tudom hová tenni a szituációt, de alapvetően itt arról volt szó, hogy mások által magunkat ismerjük meg. Remek feladat ez, annyi bökkenővel, hogy nem tudom mi okból, de sokan kerülték a partnerséget. Mégis akkor miért ültek be, vagy mire számítottak?
Közben szert tettem pár új ismerősre, akikkel a délután egy részét töltöttem. Kétségkívül különböznek az emberek, és persze meghatározó az, hogy hol élünk. Minden esetre tanulságos volt.
A mai nap még izgalmasabbnak indult, főleg úgy, hogy fogalmam sem volt még a környékről sem, ahová készültem. Persze nem jelentett problémát, azért volt benne némi kihívás. Reggel egyedül hagytak a lakásban, és ugyanúgy egyedül indultam el. Egészen időben meg is érkeztem az ELTE PPK nyílt napjára, ami azért jóval kevésbé érdekelt. Meghallgattam, átvágtam magam a tömegen, és miután sikerült megszerezni az igazolást nem kis nehézségek árán újabb végeláthatatlan délutáni sétálgatás várt rám, jobb híján. Legalább a nullával egyenlő helyismeretemet némiképpen fejleszteni tudtam a céltalan bolyongással.

Aztán már csak a többórás utazás maradt hazáig. Szeretem a fővárost, ez kétségtelen. De nem tudom mi vár rám. Egyedül bizony sehol sem jó. A sok névtelen, siető járókelő között pedig még inkább érződött. Persze én, mint vidéki senki amolyan csodavilágként tekintek rá. De rá kellett jönnöm, hogy nagyon is hamar meg tudnám szokni. Világ életemben vágytam a nagyvárosi nyüzsgésre, és egészen kicsi korom óta óriási dolognak számít a ‘megyek Pestre’ szituáció. Lehet, hogy az itthoni élet sokkal kiegyensúlyozottabb, de jelenleg a lehetőségeket csak nagyvárosi közegben tudom elképzelni.

Nagyon tanulságos volt ez a kis kirándulásom. Egyrészt rendkívül szomorú és válságos helyzetünkre hívta fel figyelmem még jobban, hogy még a vártnál is bizonytalanabb a felsőoktatásban való részvételem jövője. Másrészt, hogy mennyire fontos a kapcsolatokat kiépíteni, mert különben egyedül maradok a tömegben. Aztán arról a káoszról ne is beszéljünk ami most a fejemben van. A hova tovább kérdés teljességgel tisztázatlan maradt. Tanulni szeretnék még nagyon sokat, és mindezt az érdeklődési körömben. De sajnos a lehetőség nem adott. Ez viszont rettentően elszomorít.

Mindössze csak csalódni nem szeretnék. Abból már túl magas az arány.

minden esetre a nap csúcspontját jelentette ennek az értelmezése.

Várom már a jövő hét második felét. Igazán feldob, hogy búcsút inthetek pár napra itt mindennek. Aztán úgyis kiderül, hogy felülmúlja-e a várakozásaimat vagy sem. Egy kis fejesugrás a jövőbe. Inkább csak szép álmok. Minden esetre meglátjuk. Bízom a nyílt napokban, hogy ott legalább képesek lesznek némi konkrétumot mondani, hogy mégis mennyi esély van a bekerülésre.

ámen!

Mérhetetlenül szenvedünk folyamatosan olyan dolgok miatt, amit mint később beigazolódik, könnyen el tudunk felejteni. Az adott pillanatban bizony igenis fontos volt, később viszont tejességgel butaság. Bosszúságok tömkelege, napokig tartó szüntelen töprengés teljesen feleslegesen. Néha valóban úgy érzem, milyen jó is lenne kikapcsolni az ilyen fázisokat, és egyszerűen ‘túlélni’ a szenvedést, mint valami téli álmot. Sajnos ez lehetetlen. Talán rendelkezem némi rálátással, és joggal mondhatom, hogy valóban megvisel. A cukormáz egyszerűen lehullik. Még valószínűleg sokszor el fogom mondani, nem jó dolog felnőni.
A délután során a kezembe kerültek a dédnagyapám tábori levelezőlapjai. Ilyenkor érzem szörnyen kicsinyesnek a problémáimat. Mégis milyen érzés lehetett az, amikor már tényleg nem jött semmi? Várni éveken keresztül valami hírre, várni arra, hogy egyszer csak belépjen az ajtón. Ez már sajnos sohasem fog megtörténni. Mégis hogyan lehetett túlélni így a szeretett személy elvesztését?
Majdnem belerokkanunk egy-egy szakításba. Mégis mik ezek ahhoz képest, amik régen történtek? Persze ráfogjuk, hogy már más idők járnak. Változik minden, és egyre rosszabb irányba halad minden. Sajnos, nem sajnos, a valóság hidegzuhanya kíméletlenül elért.

Aztán lehet, hogy csak a fene romantikus életfelfogásom az oka mindennek.

maga a gyönyör.

Egy kicsit lehúzza a hangulatomat az, hogy ismételten el vagyok havazva a tenni és tanulnivalókkal is egyaránt. Amúgy meg a maga módján jó minden. Továbbá még a jövő hét is lelket önt belém. Jó lesz még arra a kis időre is itthagyni mindent. Aztán tovább épülnek a kis álmaim.

‘Sohasem voltam szolid.’ Szeretem amikor megmutathatok magamból egy kis darabot. Igaz, sohasem fognak megismerni, de addig is látnak valamit, ami új.  Tudnak érdekes lenni a szürkének tetsző sulis hétköznapok is.

Hiába próbálok minden erőmmel felülkerekedni a történteken, rá kell jönnöm, hogy semmit sem ér az elfojtás. Igazából senki és semmi sem korlátozhat, hogy elmondjam a véleményem. Borzasztó a tudat, hogy konfliktusra ad állandóan okot egy kívülről erősen féltékenységi-mizériának tűnő dolog, amit produkálok minden egyes alkalommal. Senki sem érheti azt, hogy mi ad arra nekem okot, hogy a pokolba kívánjam minden apró gúnyos mozdulatával együtt. Lassan már úgy érzem, hogy a játék egy része arra megy ki, hogy az én tűréshatárom a végletekig legyen futtatva. Na igen, és akkor állok fel az asztaltól, és mondom, hogy inkább hazasétálok.

A különböző kisebb-nagyobb botlásokért egy barátnak kötelessége megbocsájtani, még ha mindez teljesen őrültségekbe is vezet. Megteszem, hiszen szeretem. Egyetlen fegyver van a kezemben, az alkalmazkodás. Csodálatos képessége ez az embernek. Olyannyira erősnek lenni, hogy felülmúld saját magad, és parancsolni tudj a tudatodnak, egyszerűen hatalmat ad.

Mostanában lehet, hogy túlságosan sok mindenkivel osztom meg a nézeteimet, és mondom el azokat a dolgokat, amelyekről régen inkább hallgattam. Nem akarok csendben várni a magam kis nyomorult szerencséjére. Nem akarok szenvedni sem. Ez a hajó már egyre jobban csak süllyed. Nem tud gúnyt űzni belőlem a világ.

Nem mintha túlságosan szeretném a szót, mint a változás maga, de ez történik. Aztán elnyelt, sőt mi több beszippantott a világ. Hiába is szeretném levakarni magamról, már beivódott a bőrömbe. Persze próbálom játszani még néha azt a tudatlan önmagam. Egyszerűen jó magamra erőszakolni a tudatot, hogy ‘ne félj, minden a lehető legnagyobb rendben lesz’. Életem legnagyobb hazugságai ezek a szavak. Bolondnak hinnének az emberek, ha hallanák mi dúl minden egyes ilyen alkalomkor a fejemben. Félelmetes, hogy még én is megijedek magamtól.

Várom már, hogy elmehessek innen. Valahol ismét fel kell fedeznem magam és be kell járnom az utakat újra. Ott már valóban senki sem fog szerénykedni. Sajátosan játsszuk a kegyetlen játékainkat. Nem, semmivel sem lesz más a helyzet. Mindössze nagyobb csomaggal utazok. Nem szabad elvesznem.

Ha már itt tartunk, akkor pedig a fagyi visszanyal alapon ott van az élet legnagyobb hazugsága számomra. ‘te rendes vagy, nem érdemled meg hogy rossz legyen neked’ Köszönöm, tényleg. Olyan iszonyúan bölcsek vagytok, csak kár hogy hiába.